Kodály Zoltán ment a kis fürdőnacijában, beletette a lábát a medence vízébe, megállapította a hőfokot, mosolygott, aztán belecsobbant. Nem csak ő tette ezt a Lukácsban. A XX. században Illyés Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Ottlik Géza és még számos közéleti személyiség úszkált, töltődött itt (és mosolygott).

A víz kell. A víz tölt. Lételem. Stressz-felejtő, kikapcsoló, regeneráló. A múlt értelmiségeinek körében a Lukács fürdő kedvenc láblógatós, csivitelős közösségi térré is avanzsálódott, nem egy szépirodalmi mű-részlet született itt.

A fürdőkben kikapcsolunk/átkapcsolunk, valami történik.. A kapcsolás után meg jön a flow-élmény, a flow meg termeli a megelégedettség érzést, az meg hozza magával a belemerülést. Ki, mibe. Az írók pl. a regényük egy jelenetébe, Kodály a dallamokba. Olyannyira állítólag, hogy volt egyszer, amikor két úszás között a padon állva vezényelt emlékezetből valamit.

Te mibe merülnél bele..? Ok, a vízbe. És azon felül..? Nem tudod..? Próbáld ki: menj le a Lukácsba vagy valamelyik, az oldal alján látható budapesti gyógyfürdőnkbe, hagyd hátra a stresszt, és merj kikapcsolni, belemerülni. A valamibe.