Jobbágytelke Erdélyben, Marosvásárhelytől 30 km-nyire van, három nevezetességgel. Az egyik: az „Erdő erdő erdő, marosszéki kerek erdő” című népdal (amit tutti mindenki ismer, mert kötelező volt általános iskolában) innen származik. Bizony. 1914-ben járt itt Bartók Béla, és ezt, valamint másik 42 erdélyi (felső-nyárádmenti) népdalt „magához vett”, és felhozta Budapestre.

A másik nevezetesség: hamár népdal, akkor ahhoz bizony dukál a néptánc, legalább úgy, mint a rántott húshoz a sültkrumpli. Minden évben július tájékán összegyűlik itt apraja-nagyja, és a Marosszéki Népzene és Néptánctábor keretein belül ropja egy hétig a helyi, környékbeli, városi, és egy idő óta budapesti, néptánc szerető egyén. Anno, a Ceauşescu-rendszer idején (amikor büntették az effajta megmozdulást) is pezsgő kulturális élet, messze földön híres táncház működött itt, a faluban.

Ó, hát és a szalmafonás. A harmadik nevezetessége a falunak. Ez az, amibe nekünk is sikerült belekóstolnunk. Magdi néni elkapott minket, meginvitált a portájára, és megmutatta a férjével, János bácsival egyetemben, hogyan zajlik a szalmakalap-készítés. Imádtuk.

Gyertek velünk a dunyhapuhaságú csodatájon keresztül, eme kellemes érzésű minifaluba, a székelykapuk, főutcai gémeskút, a biomarhák, a káposztalevelek, és a jobbágytelki emberek portréi közé.